Bebe: „Epilepsziás a kutyám…”

A remek zenész és producer, a Melody Maker frontembere amilyen hatalmas szívű állatvédő, szegény majdnem annyira peches gazdi. Immáron második kutyusánál diagnosztizáltak epilepsziát.

Embereknél már régóta ismert kórság ez, az viszont sokak számára meglepő lehet, hogy a négylábú barátaink életét is megkeseríti. Te hogyan találkoztál a problémával?

Korábban már volt egy epilepsziás kutyám, akit sajnos tavaly karácsonykor, szenteste kellett elaltatni. Neki már öt percenként rohamai voltak, és akkora már az összes létező orvost végigjártam vele, végső elkeseredésemben pedig megvásároltam egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszert is, amit beadtak neki egy klinikán. Sajnos mindhiába, a kínjai csak egyre nőttek, így borzalmasan fájó szívvel, de meg kellett hoznom a minden gazdi számára leírhatatlanul nehéz döntést… El kellett őt engednem. Utána fogadtam örökbe Gyöngyöt, akiről nemrég kiderült, hogy szintén epilepsziás. Valamiért ezt a terhet rótták rám az égiek, ezt kell végig csinálnom. Nála nem annyira súlyosak ezek a rohamok, de természetesen mindez egyáltalán nem vígasztal.

Honnan ismerted fel, hogy itt bizony epilepsziával van dolgod?

Úgy vettem rajta észre a problémát, hogy egyszer arra ébredtem fel, hogy kaparta a vállam. Majd mikor felkeltem, ő leugrott az ágyról, és azon nyomban össze is csuklott, mellé pedig folyt a nyála. Azonnal tudtam, hogy mivel állok szemben, a korábban történtek hatására messziről felismerem már az epilepsziás rohamot… És így visszagondolva még az is egy árulkodó jel volt, hogy szegény szobatiszta létére is gyakran bepisilt a már említett történések előtt.

Mennyire befolyásolja ez a kutyád életminőségét?

Mivel ő szívférges is, így sajnos nem túlzás azt mondani, hogy halmozottan hátrányos a helyzete. Erre kapja is a gyógyszeres kezelést, de a szívférgesség ennek ellenére még fennáll, ezt egy friss vérképből tudom. Ezen kívül azonban jól tartja magát, játszik, rosszalkodik, teszi a dolgát, éli a „kutyaéletét”. Amikor rohama van, kiüresedik a tekintete, és igazából nem is tudja szegény, hogy épp mi történik vele, igazából nem is emlékszik semmire. Olyankor teljesen el van vágva a külvilágtól, nagyon rossz érzés mindezt tehetetlenül nézni.

Mit lehet ez ellen cselekedni, mit tudsz te ellene tenni?

Ahogy én látom, a tudomány jelenlegi állása szerint majdhogynem semmit. Talán a genetikai deformitás, a túltenyésztés okolható ezért, talán az örökletesség, talán más, de ez egy olyan dolog, amit az ellenségemnek sem kívánok. Rémisztő, hogy mennyire kontrollálhatatlan ez az egész. Nem fajtaspecifikus, elég hozzá egy front, és ha ez a hajlam „kódolva” van a kutyában, akkor megtörténik, te pedig csak állsz és nézed a szenvedését. Csak annyit tehetsz, hogy vele vagy, simogatod, beszélsz hozzá, hogy érezze, nincs egyedül a poklában. Meg még annyit, hogy ha annyira erős a roham, hogy már magát veszélyezteti vele, akkor beadsz neki egy injekciót, amivel egy időre kiütöd. Nem túl humánus, de ezzel meg tudod védeni attól, hogy ne harapja el a nyelvét, és stb. És ide kívánkozik még egy nagyon érdekes, már-már szűrreális történet: az előző kutyusomnál, ha betettem őt az autómba, azonnal elmúlt a roham. Érthetetlen és felfoghatatlan az egész.

Hogy viseled mindezt te, és hogy van most ő?

Egyedül élek, így nyilván, amikor el kell mennem valahová, akkor otthon kell hagynom a két kutyám. Ilyenkor nagyon izgulok, próbálok a munkámra koncentrálni, de nehezen megy, mindig azon jár az agyam, hogy mi lehet Gyönggyel. Tudjátok, nekem nagyon fontosak a kutyáim, így ez a helyzet lelkileg igencsak megterhelő. Nem tudok vele, velük lenni egész nap, de persze panaszkodni sem akarok, hiszen mit mondjon például az a szülő, aki egyedül neveli a beteg gyermekét. Egyébként köszönöm szépen, ő jelenleg jól van, ahogy már korábban említettem, mindez nem szegte az életkedvét. Az állatok egyszerre szerencsés és csodálatos teremtmények, mert bennük nem tudatosodik, hogy nekik ilyen bajuk van, ők nem erre koncentrálnak. Egy biztos, én az utolsó pillanatig küzdeni fogok érte!