Abebe Bebe Dániel – „Nálam a nagy kutyák is az ágyban alszanak”

A máig rajongott Back II Black és a jelenleg nagy sikereknek örvendő Melody Maker zenekar frontembere nem tud létezni négylábúak nélkül. Bebe bundás barátait abszolút családtagként kezeli, rajong értük, de azért akad olyan szituáció, amivel még őt is ki lehet hozni a sodrából… Vele beszélgettünk!

Honnan érkezett nálad a kutyák szeretete, milyen volt az első kutyád, hány kutyusod van most?

Az első kutyusom egy németjuhász volt, aki nagyon mély nyomot hagyott bennem. Az első élmények mindig meghatározók, így van ez a kutyákkal kapcsolatban is! Én már nem is kutyáknak hívom őket, hanem gyerekeknek, hiszen nincs családom, egyelőre nincs párom sem, csak ők vannak nekem. Két mentett németjuhásszal éldegélek hármasban, az egyiket az ürömi menhelyről, a másikat a gyomaendrődi ebtelepről fogadtam örökbe. Ha pedig a volt párom hozza a nevelt gyerekeimet, akkor már négyen vagyunk, Gyöngy, Kiméra, Joey, Molly, és én!

Nemrégiben nyilatkoztad: Jogosítványhoz, sőt, pszichológiai alkalmassághoz kötnéd a kutyatartást. Mi üdvözölnénk egy ilyen fajta szabályozást, mert már régóta harcolunk a felelős állattartásért… Miért érzed ennek szükségességét?

Legyen szó bármilyen állatról, sajnos rengeteg a mellékelt ábra, hogy az emberek nem érettek, nem felelős állattartók. Nem gondolnak bele, hogy egy állat, egy kutya tartása az ugyanolyan követelményrendszert támaszt velük szemben, mint a gyermeknevelés. Etetni kell, menedzselni a dupla nullás ügyeit, esetenként ápolni, napi rendszerességgel többször átmozgatni. De én még azt is be merem kockáztatni, sőt félve kijelenteni, hogy nagyobb felelősség, mint a gyerek, hiszen míg utóbbi egyszer felnő és önellátó lesz, addig a bundás barátod élete végéig rád van utalva. Ettől vezérelve mondtam azt, hogy jó lenne valamiféle jogosítvány és/vagy pszichológiai alkalmassági teszt, mielőtt valaki állattartóvá válik. Minderre azért is volna szükség, mert sajnos napi szinten rengeteg állatkínzásos esetről lehet olvasni, hallani. És ez nemhogy jobb lenne, csak rosszabb lesz. Ahogy fut a pokol felé a világnak nevezett vasút, úgy látom és tapasztalom magam körül: A legelső, amiről az emberek lemondanak, azok az állatok…

Nagyon szimpatikus, hogy ismert emberként hitet tettél a mentett kutyusok mellett. Valóban létező dolog, hogy a menhelyről hozott állat hálásabb és ragaszkodóbb?

A válasz egyértelműen IGEN! De sok esetben jóval nagyobb türelem, odafigyelés kell, és hosszabb az út a szocializáció felé, mint a szerencsésebb társaik esetében. Például az én nagyobbik kutyámat egy telepről mentették, ahol egy egyméteres láncra volt kicsapva, olyan állapotban, hogy szerintem már ölni is képes lett volna… Szegénykém félúton volt a megbolondulás felé, mikor elhozták őt a gyomaendrődi állatmentők és hosszú időbe telt, mire visszatalált. Sokkal jobban ragaszkodnak, de én is hozzájuk. Sok munka volt elnyerni a bizalmát, nemhogy más kutyákkal összebarátkoztatni. De vállalom, mert nálam az nem játszik, „hogy jajj, nehéz vele, nem erről volt szó, visszaviszem.” Ilyen soha nem történhet meg!

Az állattartás nem csupán móka és kacagás, felelősségteljes és sokszor lelkileg is nehéz dolog. Hogy élted meg a németjuhászod betegségét?

Derült égből villámcsapás volt. Először nem evett, aztán csak bágyadtan feküdt, majd már inni sem ivott. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy ennyi, nem várunk tovább, irány az állatorvos! A Család Utcai rendelőben rögtön vért vettek tőle, volt ultrahang vizsgálat is, az eredmény pedig valósággal sokkolt, a doktor szomorú arccal közölte, hogy szívférges a kutyám. Elhűltem, mert ugyan sokat hallottam már erről a betegségről, de nem hittem volna, hogy egyszer én magam is érintett lehetek. Úgy voltam vele, hogy oké, ez van a hírek szintjén, meg hogy mendemonda. Sajnos nem az. Valószínűleg ezt ő hozta magával, nem nálam betegedett meg, de mindez természetesen cseppet sem vígasztalt. Még élénken él bennem a borzalmas emlék, amikor tavaly december 24-én elvesztettük Lettit, a volt párommal örökbefogadott németjuhászunkat. Ott és akkor nagyon megijedtem, először azt hittem, hogy róla is le kell mondanom… Szerencsére erről szó sincs, a doktor úr megnyugtatott, hogy egy hosszú, egy éves kezelés vár rá, de van kiút a betegségből. Hála az égnek, azóta Gyöngy szinte tünetmentes, nagyon jól érzi magát. Sőt, virgoncabb és rosszabb, mint valaha! Kérdeztem is a dokit, Józsikám, milyen injekciót adtatok ti ennek a kutyának? ???? (nevet)

Engedjetek meg egy jótanácsot: A nyári időszakban, amikor ennek szezonja van, minden eszközzel védekezzetek a szívférgesség ellen. Egyre több a szúnyog, legyetek tudatosak, előzzétek meg a bajt!

Végezetül, mi volt az eddigi kutyás karriered legviccesebb és legkínosabb jelenete? Volt-e olyan pillanat, amikor megálltál, és azt mondtad: „Basszus, ezt nem hiszem el…!?”

Hogyne, rengeteg ilyet tudok! (nevet) Naponta kétszer sétálunk és bizony néha előfordul, hogy esik az eső. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a séta végeztével a két németjuhász nagyon sietett befelé az autóba. Persze, nem várták meg, míg megtörlöm a lábukat, hanem mint az őrültek, berontottak az utastérbe, és ott ahogyan azt kell, jól le is rázták magukat. Az egész beltér tiszta dzsuva lett, én meg szégyenszemre mehettem azon nyomban a kárpitoshoz egy teljes update-re. És tudjátok mi a legvidámabb az egészben? Hogy ez már nem is az első ilyen alkalom volt…

Ezek után le is ültem velük megbeszélni, hogy ez többet nem fordulhat elő! (nevet) De ennél is tudok neccesebbet mondani: Egy alkalommal bevállaltam, hogy négy kutyával megyek el sétálni. Hát nem kellett volna. Körbetekerték a lábam pórázzal, azonnal hanyatt estem, a kezemet sem tudtam letenni. Akkorát estem, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam és azt hittem, meg fogok halni. Közben meg a kutyák össze-vissza nyalták a fejem, tisztára olyan lehetett, mint a filmekben…!!

De imádom őket, sosem tudnék rájuk haragudni. Nálam még a nagy kutyák is az ágyban alszanak!