Mikor ELVESZTED a legjobb BARÁTOD…

Még élénken él bennem az a szombat, ami szürkének és unalmasnak indult, végül életem legszomorúbb napjává vált. Ekkor lett rosszul az én idős Barátom, Hannibál. Az elmúlt években küzdöttünk kisebb-nagyobb problémákkal, ám ezek jellemzően mozgásszervekre korlátozódtak, és jól karban lehetett tartani őket. A mostani sajnos más volt, borzasztó gyorsan jött, egyszerre hatott rám sokkolóan és bénító módon.

Nehézlégzés és valami rohamféle lett úrrá a kutyuson, az első sokk után ment is a videó a Quebeck kutató/fejlesztő állatorvosának, Filip Dánielnek. A gyors diagnózis után SOS indultunk is a 70km-re lévő állatkórházba, mivel a gyanú szerint folyadék volt a tüdején/szívén, így életmentő beavatkozás kellett.

A röntgen és az ultrahang elvégzése után jött az újabb SOKK: daganat van a lépén, amely megrepedt… Eutanáziát, vagy műtétet, komplikációmentes és sikeres beavatkozás esetén pedig még fél évet jósoltak neki. Mivel Dániel az utókezeléses terápiáival már számos esetben mentett meg olyan ebeket, akikről mindenki más lemondott, ezért vállaltuk a műtétet.

Arra sem volt garancia, hogy egyáltalán túléli az operációt, de mivel erős volt a kis szervezete, ezt még kibírta. Életem leghosszabb másfél-két órája volt ez a lidércnyomás, de a műtét során sajnos kiderült, hogy nem csak a lépén volt daganat, hanem a máján is, szerteszét áttétekkel… Három liter vért vesztett, szerintem mindent megtettek érte, de a műtétet végző orvos felkészített a legrosszabbra, könnyen előfordulhat, hogy a reggelt már nem éri meg a kis öreg.

Ezek után két választásom maradt: az állatkórház 8-20h-ig van nyitva, ezért ha ott hagyjuk, de akkor 12h-n keresztül nem tudnak ránézni, mivel ügyelet nincs (próbáltam elintézni, nem lehetett). A másik verzió az lett volna, ha egy ilyen hatalmas műtét után hazaviszem, de jómagam retinaleválás miatt nem emelhetek, (a segítségem pedig a 81 éves apukám volt) és mivel a kutyusom 60 kilogrammot nyomott, így jobbnak láttam otthagyni őt. Még így lett volna a legtöbb esélye a túlélésre, hiszen nem mozgatom, plusz az orvos este távozáskor, és a reggeli érkezéskor is rá tudott volna nézni. Nem vagyok vallásos, de egész éjjel imádkoztam egy felsőbb hatalomhoz, hogy valahogy sikerüljön kitartani a Barátomnak…

A borzasztó éjjel után jött a kegyelemdöfés, csörgött a telefon… Meghalt a kisöreg, az én IGAZI kutyaszerelmem. Hosszú napokon át folyamatosan a sírógörcs kerülgetett, hogy megtettem-e mindent, az orvosok megtettek-e mindent, hogy miért okoztam neki fájdalmat, hogy hogyan tudtam volna ezt az egészet megelőzni… És legfőképpen, miért nem voltam mellette, amikor meghalt!? Kérdések, amik csak folyamatosan újakat vetnek fel, a határa pedig az őrület. Hazahoztuk, eltemettük, közeli hozzátartozóhoz méltón búcsúztunk el tőle, fejfa áll neki, rajta kis gravírozott táblával, mécses ég a kutyalelkéért.  Ő, akit halhatatlannak hittem, csendben elment, és nem hagyott hátra semmit…

Vagyis dehogyisnem!

Itt hagyta nekem azokat a dolgokat, amiket mind tőle tanultam: KÜZDENI, amíg csak van esély, megpróbálni elfogadni, amin nem tudok változtatni, SZERETNI FELTÉTEL NÉLKÜL, és HŰSÉGESNEK lenni ahhoz, aki lojális velem. ÖRÜLNI minden egyes napnak úgy, mintha az UTOLSÓ lenne, és NEM HIBÁZTATNI magam, ha a lelkem mélyén tudom, hogy mindent megtettem.

Jómagam kezdem felfogni, hogy SEMMI sem tart ÖRÖKKÉ, és már azt is megértettem, hogy az Ő küldetése az volt, hogy belőlem jobb ember váljon. Kedves Gazdi, FOGADD MEG egy szomorú szívű, de reménnyel teli társad tanácsát: kísérd a kutyád végig az úton azzal az ERŐVEL és MÉLTÓSÁGGAL, ahogy ő ragyogja be az életed. Az első perctől az utolsóig!